Hajdúviden újra tápoltunk

Jó két év doboskeresési viszontagságai után végre megtaláltuk Gacsó Imit,
a Macitáp immár teljes jogú tagját és megváltóját, aki a novemberi beszállása
óta annyira elsajátította a dalokat, hogy... jobban, mint mi. Szóval Imivel
zeneileg és emberileg is hamar egy hullámhosszra került a zenekar (lásd egyik
próba utáni Sportban végződött délutánt: unicum+vodka), úgyhogy kedvenc ütősünk
szervezett egy kis 'csapatösszerántó' koncertet Hajdúvidre, a Lépcsős sörözőbe,
vagy ahogyan az este folyamán hívtuk, a Stairway Stadiumba.
Klasszikusan indult a turné, hiszen a megengedettnél egyel többen, hatan
kuporogtunk a mikrobuszban a hangszerek között, de mégsem ez maradt meg az
egyébként nem hosszú útból, hanem az, hogy Pród és Hajdúböszörmény között egyszer
csak megállt alattunk a járgány, ugyanis a kisteherautóból kikopott a gázolaj,
mondhatni kinyalta a vájút. Ez mondjuk december végén, olyan mínusz nyolc fokban
nem jött túl jól, de a sofőr cimbora egy telefonnal, alig több mint félóra alatt
megoldotta problémát, megérkezett a felmentő marmonkanna.
Így is jóval a kezdés előtt, öt órakor értünk Vidre, a hideg miatt gyorsan
sikerült berámolnunk az aprócska sörözőbe, ahol némi szilvapálinka és sör/bor
segítségével hamar megmelegedtünk. Ezután megérkezett az előzenekar is, a
debreceni Re-silence brigád húsz év alatti tagjainak ez volt a harmadik bulijuk,
ahhoz képest nem nyomták rosszul, de azért pofátlanul fiatalok voltak.
És festették a szemüket. :)
Ám a koncert előtt Imi barátunk kiütötte és megmerényelte a teljes Bearfoodot!
Óriási kondér babgulyást főzött az udvaron, kolbásszal, miegymással és extra csípősen.
Na, persze nincs olyan emberes kaja, amit ne lehetne egy kis kutyfasza-paprikával még
tovább bolondítani! Fejenként átlagban két-három tányérral leküldtünk, mert hát harminc
fölött nincs nagyobb élvezet, mint ha hülyére esszük magunkat, szóval olyan óriási
kajakómába estünk, hogy se inni, se mozogni, se levegőt venni... Felváltva jártunk
sétálni a farkasszűköltető zimankóban, hogy szűnjön a gyomrokban a nyomás, tisztára
mint valami nyugdíjasklub tagjai, úgy totyogtunk a túlságosan is friss levegőn.
Aztán végre a húrokba csaptunk, ami iszonyatosan jól esett a sokhónapnyi pihenő után,
ráadásul elég jól is szóltunk, plusz voltak színes lámpák is! Bizony! A fogadtatás
nagyon kedves volt, udvarias tapsot kaptunk a kis létszámú nagyérdeműtől, zúztunk,
mint állat és az apróbb (nagyobb?) gikszereket is viszonylag jól palástoltuk.
Szerencsére ezúttal még nem nyomtuk el a War Pigset.
A buli után még hajnal hasadtáig olajoztuk a torkunkat, sőt a vokalista és
a ritmusszekció még két óra felé rámozdult a maradék babgulyásra, amit némi
Sétáló János-kóla eleggyel robbantottunk szét. A whisky okozta révületben még szó esett
közös mentorokról, úgy mint Vonnegut, Woody Allen és Boris Vian, majd búcsúzáskor
megállapítottuk, hogy Görbeháza doom-medvéje ismét a leggyilkosabb fenevad a környéken.
Aaaaaarrrrgggghhhh!!!